Akadálymentes nézet
| Történelem | <<

A középkori Szatmár megyének ma kb. egyharmad része tartozik Magyarországhoz, s azon belül Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéhez. A trianoni békeszerződéssel Ugocsa megyéből mindössze település nélküli földdarab került át.

Szatmár vármegye központja a síkság és a hegyvidék találkozásánál a Szamos partján fekvő Szatmár (Zothmar) volt. Nevét első királyi ispánjáról kapta, földváráról Anonymus is megemlékezik. A vármegye, s vele együtt székhelye kialakulásának kezdeteit nem ismerjük. A helynevek alapján XI. századi település lehetett a két Besenyő ( az egyik Mezőpetri, a másik Mátészalka határában), (Fehér-) Gyarmat, (Szamos)-Kér, Tárkány (Hodász határában), besenyők lakták Balkány-Dobot, idegenek Olaszit (Hermánszeg), (Vámos-) Oroszit. A királyi várispánság települései közé sorolandók a szolgáltató falvak is, mint a három Daróc (Fülpös-, Király- és Puszta-), (Nagy-) Madarász, (Batiz-) Solymos, (Kis –és Nagy-) Szerekes, Őr, valamint a két Vasvári (Nyír- és elpusztult falu Kántorjánosi határában). A nemesi vármegye négy szolgabírája egy 1299-es oklevélben tűnik fel első ízben.

A magyar krónikák Borsova és Szabolcs vármegyék honfoglaló nemzetségeiről nem szólnak, egyedül a Kaplony nem Szatmárban történt megtelepedéséről tudósítanak. Kézai szerint Kund és annak fiai, Kusid és Kupián a Nyír környékét bírták. A híradás arra vonatkozik, hogy a XIII. század első harmadában a Kékes-erdő nyilván határőri szolgálatot teljesítő kékkend nép szállásterülete volt. Az ugyanott birtokos Kaplony-nemzetséggel a XIV. századi krónikakompozíció hozta összefüggésbe a fenti híradást, utalva arra, hogy Künd fiai ehelyütt a kereszténység felvétele után monostort alapítottak. A XI. századi eredetű kaplonyi monostor közös birtoklása bizonyítja, hogy a Kaplony nemzetséget Szatmárban ősfoglalóknak kell tekintenünk.

Nem szól adat Ohat „kun” vezés szerepéről sem; Anonymus Árpád nagyfejedelemmel még a XIII. század elején feltűnő Hahotmunustura környékén adományoztatott neki egy földet, ám okleveleinkben már az Ohat-leszármazottaknak a tatárjárás után örökébe lépő Rátold nemzetség itteni birtoklásáról olvashatunk. Ugyancsak Anonymus említi Ekölcs igen nemes vitéz nevét is, akire Szabolcs honfoglaló vezér bízta az általa emeltetett Tisza-parti földvár őrzését. Utódai a XIII. század közepén már nem éltek: 1266-ban a magtalanul elhunyt Ekussyoachim szabolcsi várjobbágy minden bizonnyal a tatárjáráskor lakatlanná vált földjét V. István ifjabb király adományozott el.

A Szatmár vármegyei Gutkeled-birtokok egészen kései szerzemények. Birtokközpontjuk, Sárvár az Ecsedi-láp peremén eredetileg fejedelmi udvarhely, első birtokosai Üllő és fia, Tas hercegek voltak, s itt, a pogány ősök egykori vára alatt épült fel a királyi udvarban is dolgozó kőfaragók munkája nyomán Sárvármonostora a XI. század második harmadában, László nyíri-bihari hercegsége idején. A monostort birtokaival (Kis-) Várda megszerzésével egy időben királyi adományképpen kapta a Gutkeled nemzetség úgynevezett sárvármonostori fő-ága, amely Borsovában és Szatmárban volt birtokos.

Az egyik legnagyobb adományt a szintén jövevény Szente-Mágócs nemzetség mondhatta magáénak Szatmár megyében, a Szamos-, a Túr és a szatmári Tiszaháton. Megszerzésének időpontját szintén nem ismerjük, azonban a XII. században, sőt III. Béla király idejében kellett ennek történnie, ugyanis az adományozott Kölcse ispán 1181-ben monostort alapított, melyet gazdagon ellátott jövedelmekkel.

Az 1241-es tatárjárás elsősorban Borsova vármegyét sújtotta: a Batu vezetésével betörő fősereg a határvármegyén, az ún. Orosz-kapun (Vereckei-hágó) át özönlött az ország területére. A támadásnak leginkább kitett megyeszékhelyek közül Borsova pusztulásáról egy 1264-ben kelt oklevél tudósít, ami azt már nem várnak, hanem birtoknak minősíti. Szatmár környékén a szatmári monostort, a „tatárok rettenetesen feldúlták”, helyreállítására a Gutkeled nemzetség itteni ága 1250-ben egy Bács megyei birtokát, Futakot (Batkaj) kénytelen volt 30 márkáért eladni. Szabolcsban a várhoz tartozó Ekölcs falu lakók és örökös nélkül maradt, hasonlóképp Halász, mindebből a vár pusztulása is valószínűsíthető. A tatárjáráskor elpusztult települések  számára kevés adatunk van: Borsovában és Szatmárban kisebb, Szabolcsban nagyobb aránnyal kell számolnunk. Borsovában az egyetlen támpont az 1232-es muzsaji adománylevél, amelyben felsorolt 6 faluból 2 tűnt el véglegesen. Szabolcsban egyes településekről mondják, hogy a tatárjárás óta lakóitól elhagyott (pl.: Harang) vagy birtokosát megölték (pl.: Napkor). A Váradi Regestrumban szereplő húsz Szabolcs megyei falu közül kilencet nem említenek még a XIV. század első felében sem, s az – egyháza, - telke utótagú települések nagy száma alapján a pusztulás mértékét kb. 25—30%-ban adhatjuk meg.

A XIII—XIV. század fordulóján a királyi vármegyeszervezet helyébe az ún. nemesi vármegye lépett. A királyi vármegye teljes felbomlását a tartományúri rendszer pecsételte meg, amikor Szabolcs megye (Aba) Amadé, Szatmár pedig Borsa Kopasz tartományának hatósugarába került. Az előbbi megyében az Abák és a Balogsemjének még a XIII. század utolsó harmadára visszavezethető vetélkedését az utóbbiak birtokainak pusztulása bánta: Amadé nádor Jákó fia András nevű szerviensével valamennyi szabolcsi és szatmári birtokukra rátette a kezét. Ellenségeik magát a Kállay család fejét Esztergomig, fiait Lengyel- és Oroszországba futamították. Károly Róberthez csatlakozva, csak a rozgonyi csata (1312) után, ahol a nemzetségből Kálló-i Egyed fia István és Simon, valamint Mihály fia János, aki Apagyi Mihály fia Péterrel együtt ontotta a vérét, jutottak vissza jogos tulajdonukba. A két Kálló-i testvér egyébként részt vett a debreceni csatában is, ezt a király Szabolcs megye Ivánnak adott ispáni tisztével honorálta.

A tartományúri rendszer alatti elnyomatásuknak köszönhetik felemelkedésüket a Bátoriak. 1312-ben a rozgonyi csatában a király, Károly Róbert oldalán találjuk a legidősebb Bátori-fiút, Jánost, akinek az ütközetben két szerviense vesztette az életét. János korábban részt vett a sárosi vár ostromában is, ezután testvéreivel együtt szinte végigharcolta a következő éveket. Miután a Borsák 1315-ben kiváltak a király táborából, volt szervienseik, a Bátoriak továbbra is kitartottak a király mellett, ezért Debreceni Dózsa ispán oldalán találjuk őket a debreceni csatában. Hősiességüket a király János felé Bihar vármegye ispáni tisztével ismerte el. János még 1316 végén sikerrel védte meg a Szatmár megyei, Kraszna menti Gilvács várát a lázadó Botthárd és Tamás fiakkal  szemben.

Amikor évtizeddel később a Bátorikak visszatekintettek a múltra, azt állapították meg, hogy Kopasz nádor idejében a családi központban, Bátorban 53 jobbágyot és famuluszt öltek meg. A harcok csendesedtével kapott birtokadományoknak és kiváltságoknak is szerepük lehetett abban, hogy János és Lökös I. Károly oldalán részt vett a Basarab elleni havasalföldi hadjáratban, mely 1330. november 12-én a magyar király vereségével végződött. A csapdába esett seregből név szerint ismert 32 résztvevőből meghalt 13, köztük Bátori Lökös, fogságba esett 2 fő, köztük Bátori János, s eltűnt egy személy. A Bátor városa részére két évvel később adott árumegállító-jog mellett 1334-ben az időközben megszerzett (Nagy-) Ecsed területére, az ottani mocsarakban kő- vagy favár építésére is engedélyt kértek és kaptak, amely várat a király személye iránti ragaszkodásuk jeléül Hűség várának nevezhettek el.

Tekintettel arra, hogy a középkori Szabolcs megyében nem épült királyi vár, a megye igazgatására a király által kinevezett ispán a szomszédos Biharban fekvő Adorján várnagyaként kormányozta a megyét a kezdeti időkben. Ezért a XIV—XV. századi gazdasági, társadalmi fejlődés felméréséhez a nagybirtokok gazdasági szervezete, az uradalom, az esetlegesen ehhez kapcsolódó vár vagy kastély, mint birtokközpont, s a tényleges, illetve elérni kívánt helyzetet rögzítő kiváltságlevelek ismerete nyújt eligazítást.

A XIV. század első harmadában a mai Szabolcs-Szatmár-Bereg megye területén kb. 500 lakott hellyel számolhatunk, ezeken belül igen változó porta és lélekszámmal. A települések közel 2/3-a öt nagy nemzetség, illetve a belőlük kivált családok kezén volt.

A Gutkelednembeli Bátori-családnak a központi hatalom melletti hűségét a király, Károly Róbert 1330-ban és 1332-ben kiadott kiváltságlevelekkel honorálta. Az egyikkel a család birtokait kivette a megyésispán joghatósága alól, míg a másikkal a Nyírbátoron keresztül vezető utakat használó kereskedőkre árumegállítást rótt, s csütörtöki (egy 1381-es oklevél szerint szerdai) hetivásár tartását is engedélyezte. Ennek ellenére mégsem Bátor lett az uradalom névleges központja, hanem a jobban védhető, mocsarakban fekvő Ecsed, ahol 1334 után vár épült.

A szatmári részen a Káta nembeli Csaholyi-család, uradalomépítő tevékenysége csak a XIV. század végére ért be, de visszavetette őket Zsigmond-ellenes pártállásukat és kitartásuk Nápolyi László mellett. A 31 faluból álló birtokuk központja Csaholy, vásártartásáról csak kései, 1470-es adat szól. Sokkal gyorsabban fejlődött az uradalom mezővárosa, Csenger, amelynek vásárjogát 1404-ből ismerjük, s ahol választott bírák is voltak. A család másik szatmári központja, Császló - a menzetség monostora még állt a XIV. század közepén - elsorvadt.

A Perényi-család a mai megye területén szintén csak kisebb birtokokkal rendelkezett, ezek központja az 1403-ban megszerzett Nagydobos, amelynek 1421-ben a libera civitas-okat (szabad városokat) megillető vásárjogot adományoztak.Hasonlóképpen telepítéshez folyamodtak az időközben összeépült két falu, Máté és Szalka gazdái, Magyar Pál mester és a Csaholyiak. A szatmár-bátori út közelében fekvő település „vendégeit” már 1363-ban említik, csütörtöki napra eső vásárjogát pedig 1381-ben. Jánk (Majtis) vámját 1315-ből ismerjük, nagyságra is jelentős hely, 1341-ben 42 egész és 7 üres telket írtak itt össze. Vására 1416-tól, lakóinak bíróválasztási joga pedig 1447-ből keltezhető.

A megye uradalmainak fontos szerepe volt a megye településhálózatának alakításában. A birtokkoncentráció, azaz az uradalmak kialakítása, központjaiknak, a mezővárosoknak a létrejötte a népesség önkéntes áttelepülését is eredményezte, ehhez járult a hatalmasok erőszakos jobbágyszerzése a főként kisnemesi birtoklású falvakból. Sok apró település szűnt meg a XV. században, ezek jó része korábban az egyes nemzetségi ágakon belüli birtokmegosztásnak köszönhette létét. Emellett különösen a Dél-Nyírségben a jobbágyszökések száma igen nagy lett; az elsődleges cél a XV. század derekán nagyvárossá nőtt Debrecenben való megtelepedés volt. Így érthető, hogy a XV. század második felére Csánki Dezső történeti földrajza a mai megye területén közel 50%-kal kevesebb települést tüntet fel, mint ami korábban volt: Szabolcsból 121 falut és 6 mezővárost, Szatmárból 107 falut és 4 mezővárost, Beregből 25 falut és 1 mezővárost, összesen 265 lakott települést a korábbi közel 500 helyett.
           
A Bátoriak felemelkedése szintén Zsigmond király idejében történt, részben rokoni kapcsolataiknak köszönhetően. György (László fia) volt a családban az első lovag, a nádori ember (1389). Bátori (I.) István 1419—30 között töltötte be a asztalnokmesteri tisztet, majd 1435—39 között országjáró. Fia (II.) István Mátyás alatt szintén országbíró (147-193), s ugyanakkor erdélyi vajda (147-993), Kinizsi Pállal együtt a törökön aratott győzelem, a kenyérmezei csata hőse. Rokonságban már 12 országos méltóságot találunk, apjával együtt ők valóban az ország zászlósurai közé tartoztak.

Az 1480-as évek elején Bátori István vajda nagyszabású építési program megvalósítását határozta el. Egyrészt saját maga, illetve rokonai részére a család méltóságát kifejező reprezentatív családi temetkezőhely építésébe fogott, ( a v.minorita templom), később a mezőváros polgárai számára az immár szűknek bizonyult, plébániatemplom helyén új, nagyszerű, nagy méretű épületet emeltetett ( a mai református templom). A minorita szerzetesek gondozására bízott temetkezőhelyre a vajdát 1493-ban temették. Velük közel egy időben Ecsed bővítése után (1488) kerülhetett sor a családi kastély építésére is. Ha hihetünk a mai református templom déli kapubejárata fölött utólag elhelyezett évszámos címernek, akkor ez a munka szintén 1488-ban fejeződött be.

A társadalom fejlődésének zavarait jelzi, hogy Mohács előtt két jelentős parasztmegmozdulás színhelye volt Szatmár és Szabolcs. Thúróczy János krónikája szerint az erdélyi parasztfelkeléssel (1437) egy időben „Márton, a Nyír és Szamosköz vidékén parasztokból álló nagy haderőt gyűjtött, és a királyi címet bitorolva kibontott zászlókkal, hatalmas erővel tört előre, mint az áradat.” A nemeseket leöldösték, a falvakat és mezővárosokat csatlakozásra szólították fel, az ellenszegülőket fosztogatták és öldökölték. Végül az előkelők több ütközetben morzsolták fel és győzték le őket a krónikás szerint.

Sokkal részletesebben ismerjük az 1514. évi parasztháború megyei eseményeit. A Dél-Nyírségben Máté pap, a parasztok kapitánya vezetésével egy mellékhad tevékenykedett, amely megostromolta és elfoglalta a nyírbátori minorita kolostort, ahol sokan húzódtak meg félelmükben. Részt vettek a megmozdulásban Nyírbátor mezőváros polgárai, Hodász, (Nyír-) Császári, nemkülönben Szatmár megye tételesen is felsorolt 24 településének a lakói, fehérgyarmatiak, vásárosnaményiak és nagydobosiak. Hasonlóképpen Szabolcs megyében Kálló és (Kálló-) Semjén mezővárosok felkelőinek károkozásáról szólnak. A Szatmár megyei kisnemesek közül a tyukodiak, a gencsiek és a vetésiek csatlakoztak a felkelőkhöz, akiknek seregét a kárt szenvedett nagybirtokosok, Bátori András királyi kamarás és testvérei, Perényi Gábor főudvarmester és a Szakolyiak verték le. A parasztháború után kerülhetett sor a Kusalyi Jakcsok rozsályi várkastélyának átépítésére, mint ezt a családi címerrel és az 1516-os évszámmal jelzett mázas kályhacsempék bizonyítják.

A mohácsi ütközetben (1526) a nyírségi hadakat Bátori András főispán vezette. A megye nagybirtokosai közül Csaholyi Ferenc csanádi és Perényi Ferenc váradi püspökök, a főurak közül Perényi Gábor, a birtokos nemesek sorában a királyt őrző Kállay János és testvére, István vesztették életüket. Bátori (III.) István, az ország újraválasztott nádora csupán futással menthette életét meg. Az országvesztés következménye a XVI. század közepén mutatkozott meg a maga valóságában, különösen Szabolcs és Szatmár megyék történetében.

 

A török hódoltság

A mai megye területére a mohácsi vésznek mindössze a híre jutott el, maga a török csak évtizedekkel később.

A XVI. század végére  a helyzet teljesen megváltozott: a Tokaj—Ibrány—Nagykálló—Nyírbátor—Nagykároly vonaltól DNY-ra fekvő falvak többsége a hódoltság területére került, a töröknek is adót fizetett.

Így alakult ki a mai megye két részének egymástól elütő településszerkezete: a fenti vonaltól DNY-ra a nagyhatárú (néha 5-6 középkori települést is magába olvasztó), nagy lélekszámú, egymástól távol eső falvakat találunk, míg e vonaltól K-re – különösen Szatmárban és Beregben – a sűrű, aprófalvas középkori állapot konzerválódott napjainkig.

Az első nagyobb török becsapás időpontját nem ismerjük. Leghamarabb 1552, a két évvel korábban felépített szolnoki végvár eleste, török kézre kerülése után kerülhetett sor rá ( az 1549. évi dikajegyzék ugyanis még semmiféle pusztításról nem tud). A török egyik betörését mint országos eseményt jegyezték fel: 1566 Pünkösdjén.
           
Valószínű, hogy ez az eset gyorsította fel a Kállay-család itteni kastélyának és a mezőváros Árpád-kori templomának átépítését várkapitányi lakás és fegyvertár számára, majd ezután országgyűlési határozat döntött (1574: 5.tc.) az óolasz típusú bástyarendszer megépítéséről  Szabolcs, Ung és Bereg megyék jobbágyainak robotja révén. A munkák irányítója Bátori István, Szabolcs megye főispánja volt, akinek a nevéhez fűződik a nyírbátori kastély palánkkal történő megerősítése is. Apja, Bátori András, már 1550-ben nagy építkezéseket végeztetett az uradalom központjában, az ecsedi várban – mint erről a várkapuba berakott címereskő és felirata tanúskodik -, azonban Ecsed végvárrá történő kiépítése szintén fiára, Bátori Istvánra maradt.

A védelmi célokból átépített, palánkkal körülvett kastélyok és udvarházaknak sokaságát említik forrásaink: a legkiemelkedőbbek ezek sorában Szabolcsban Ibrány és Tiszaszentmárton, Beregben Lónya, Vámosatya és Vásárosnamény, Szatmárban Olcsva, Mátészalka, Rozsály és Csenger. Ám ez az újonnan létrejött észak-alföldi „végvárvonal” – csak Kállóban és Kisvárdán, a XVII. századtól pedig Ecseden állomásozott királyi katonaság – sem volt képes a hódoltság kiterjedését megakadályozni. 1589-ben Szabolcs megye mai területéről 27 település tartozott hozzá, 1582-ben pedig mélyen benyúlt Szatmár megyébe is: ekkor Mérk, Vállaj és Fábiánháza (közvetlen az ecsedi vár szomszédságában!) adózott a töröknek.

Kezdetben nem a török kérdés foglalkoztatta Szatmár politizáló nemességét, sokkal fontosabb volt annak mérlegelése, hogy Szapolyai Jánost vagy Habsburg Ferdinándot ismerik-e el királynak. A döntést az érzelmek és számítások mellett a két király serege, no meg a kisvárdai és ecsedi várak tulajdonosainak pártválasztása határozta meg.

Az országegyesítő törekvések eredményeképpen megindult tárgyalások során 1549 szeptemberében Nyírbátorban kötötték meg azt az egyezséget, amelyben a Részek is I. Ferdinánd uralma alá kerültek, de ezt követően ott is Fráter György kormányozott. Ez utóbbi halála, valamint Izabella királyné 1556. évi, Erdélybe történt visszatérése ismét kenyértörése vezetett a két tábor között. Ennek legkiemelkedőbb eseménye a kisvárdai vár kétszeri ostroma volt 1558 kora tavaszán, az erdélyi fejedelem hadvezére, somlyai Bátori István, az év telén pedig Balassa Menyhért vezetésével. Mindkétszer az ellenálló várat a kassai főkapitány, Telekessy Imre mentette fel. Kisvárdának még egy harmadik ostromot is ki kellett állnia: 1564-ben maga a fejedelem, János Zsigmond vezette az erdélyi hadakat s a török segédcsapatokat. Szatmár, Nyírbátor, Ecsed visszafoglalása után úgy látszott, hogy Kisvárda is megadja magát. Nem ez történt: komoly ostromra nem került sor, a fejedelem – miután Várdai Miklós (Mihály fivére) semlegességet fogadott – hamarosan tovább vonult Tokaj alá.

Míg a hovatartozás kérdése csak a legnagyobb birtokos családokat, a Bátoriakat, a Losonciakat, a Várdaiakat és familiárisaikat foglalkoztatta, addig a XVI. század közepétől minden itt élt ember számára sokkal fontosabb volt annak eldöntése, hogy marad-e régi hitében, vagy az új hit, a reformáció táborát gyarapítja-e a jövőben.

A szatmári Bátori-birtokon előbb a reformált hitűeknek a lutheri irányzata győzött, első zsinatukat 1545-ben Erdődön, a másodikat 1554-ben Óváriban tartották, majd csak 1576-ban, Méliusz Juhász Péter vezetésével Csengerben  összegyűltek döntöttek végleg Kálvin tanai mellett. A zsinat kiadott dokumentumai „csengeri hitvallás” néven ismertek.

A XVI—XVII. század fordulójára a nagynevű, történelmi múltú családok kihaltak. A sort a Losonciak kezdték a temesvári hős várvédő halálával 1552-ben; Várdai Mihállyal 1584-ben a Várdaiak; Báthori Istvánnal, a zsoltáríróval 1605-ben az ecsedi Bátoriak birtokai jutottak a leányági örökösök kezére. A szentmártoni uradalom a Forgáchok, a kisvárdai a Telegdiek és Nyáryak átmeneti birtoklása után a XVII. század végén a Zichyek és Esterházyak kezére került. A híres ecsedi uradalom – melyhez fénykorában 80 település tartozott – a somlyói ág Bátori Gáborral történt kihaltával visszaszállt a királyra, aki azt az erdélyi fejedelmeknek (Bethlen Gábor, I. és II. Rákóczi György) adta örök tulajdonul. Ám nemcsak Ecsed lett a birtokuk, ők gyakorolták a politikai fennhatóságot is a három megyében a XVII. század folyamán.

A béke azonban nem köszöntött be e tájra. Az erdélyi fejedelmek Habsburg-ellenes fegyveres akciói szinte a mai megye egészét érintették. 1619. szeptember 6-án Bethlen hadai Tiszalöknél, míg a fejedelemmé szeptember 17-én Kenézlőnél keltek át a Tiszán, miközben Kállót és Ecsedet is megadásra késztették. Az ezt a hadjáratot lezáró nikolsburgi béke révén kapta meg a fejedelem a három érintett vármegyét, valamint a tokaji és ecsedi uradalmakat. Bethlennek az a szándéka, hogy Bereget, Szabolcsot és Szatmárt végleg Erdélyhez csatolja, az 1624-ben megkötött bécsi békével meghiúsult. Halála után a hét felső magyarországi vármegye ismét visszakerült a király fennhatósága alá, azonban az ún. harmadik hajdúfelkelés megváltoztatta a helyzetet. A kállói királyi katonaság böszörményi hajdák ellen tervezett akciója csúfos vereséget hozott az előbbiekre 1630. szeptember 9-én Rakamaznál. Hiába próbálta a nádor a következő év március közepén a csorbát kiköszörülni, az általa kiépített rakamazi sáncoknál ismét súlyos veszteséget szenvedett a hajdúkkal is szövetkezett ifjú Bethlen István és Zsólyomi Dávid vezette erdélyi hadaktól.

A katonai sikereket azonban I. Rákóczi György fejedelmi széke megerősítése érdekében nem használta ki, így a hét vármegye 1644-ig továbbra is a királyi Magyarország fennhatósága alatt maradt. A kor említésre méltó eseménye még a Császár Péter-féle parasztmozgalom, melyet 1632. április 10-e táján Nyírbátor környékén vertek le a Zólyomi Dávid vezette erdélyi hadak.

A század legszomorúbb fél évtizede (1657—1662) a török hódoltságtól addig megkímélt megyerészek, Bereg, de különösen Szatmár népének, anyagi javainak pusztulását hozta. Kiindulópontja II. Rákóczi György át nem gondolt lengyelországi hadjárata volt, melynek ellencsapásaként a Lubormirszki György főmarsall által vezetett lengyel csapatok egészen Szatmárig pusztították a Szamos völgyét. Ugyanakkor II. Rákóczi György – aki Ecsed várából tett kísérletet fejedelemsége visszaszerzésére – és fejedelmi ellenfelei (Rhédey Ferenc, Barcsay Ákos) közötti küzdelem eredményeképpen, különösen Rákóczi halála után a török porta jogigényét jelentette be Felső-Magyarország egy részére, a Partium egészére, különösen pedig a legfontosabb várakra, Munkácsra, Ecsedre és Váradra. A véghezvitel legszomorúbb állomása Várad elfoglalása volt 1660 augusztusában, ennek következtében a hódoltság kiterjedése, s a vele együttjáró zsákmányszerző vállalkozások addig nem látott nyomorúságot hoztak a két megye lakóira. A bajt még az is tetézte, hogy részben a török féken tartására, méginkább a Habsburg-fennhatóság biztosítására királyi katonaság tartózkodott ez országrészben, akiknek ellátása szintén a megyéket terhelte. Különösen Montecuccoli 1661. évi hadjárata, kíméletlen fellépése hagyott nyomot a kortársak körében.

A nemest, kiváltságolt hajdút és jobbágyot egyaránt sújtó hadmozgások közül mégis a királyi zsoldosok garázdálkodását ítélték a legsúlyosabbnak, ez váltotta ki a térség történetét évtizedekig meghatározó kuruc mozgalmakat.

A hegyaljai felkeléssel (1697) egyidőben Bereg megyében is kuruc szervezkedés folyt, amely mozgalom az idő haladtával egyre komolyabb méreteket öltött. Fő szervezői Esze Tamás, Kis Albert és Pap János, akik végül is 1703. május 20-án Tarpán, Váriban és Beregszászon bontották ki a Rákóczitól kapott zászlókat, s ezzel útjára indították azt a Habsburg-ellenes mozgalmat, amelyet az utókor Rákóczi-szabadságharcnak nevez.

II. Rákóczi Ferenc 1704-ben már elrendelte a nagykállói vár széthányattatását, amelyet a megye a következő évben vonakodva megtett. Hasonló sorsot szántak már 1700-ban Ecsednek is, azonban éppen Rákóczi rendelte el megerősítését, de ez felemás módon történt meg, s így 1713-ban már csak egy romos, sövénnyel kerített, kőből épült udvarház állt a vár helyén.

Az 1708-ban megváltozott katonai helyzet, a külpolitikai elszigetelődés, az egyre növekvő gazdasági nehézségek, nem beszélve a virtus múlásáról mind azt sürgették, hogy a szembenálló felek mielőbb megegyezzenek. Az 1709 nyarán beköszöntött s a  következő évre országossá váló pestis azonban a támadó felet óvatosságra kényszerítette: nagy létszáma ellenére fokozatosan szorította ki Rákóczi még hadra fogható seregét a Felvidékről, Dunántúlról, s végül 1711 januárjában már csak Bereg és Ugocsa teljes területe, Szabolcs, Szatmár, Ung és Máramaros megyéknek pedig egy része volt a kurucok kezén. 1711. január 31-én a fejedelem és gr. Pálffy János tábornagy rajai találkozója csak a fegyverszünet két hetes hosszabbítását eredményezte. Rákóczi Ferenc február 21-én Lengyelországba történt elutazása Károlyi Sándor tábornagy, a kuruc hadsereg főparancsnoka kezébe adta a végleges döntés lehetőségét. A két katonai vezető közötti tárgyalások eredményét április 5—6-án a szatmári gyűlés elfogadta, s újabb igazítások után a hónap végén megkötötték a szatmári békét, majd a rákövetkező két napon (április 30. – május 1.) megtörtént a még hadban álló kuruc sereg fegyverletétele a majtényi síkon.

 

A szatmári békétől a polgári forradalomig

A XVIII. század első felében a nagybirtok tekintetében csak két esetben következett be tulajdonváltás: a Bátori—Rákóczi birtokok nagyobb részét az időközben grófi címet szerző Károlyi Sándor kapta részben adomány, részben vásárlás útján.

A középkorban egyházilag az egri (Bereg és Szabolcs) illetve az erdélyi (Szatmár) püspökséghez tartozó vármegyéket mindkét központból „missziós” területnek tekintették.

Mégsem került sor nagyobb atrocitásokra, s ebben nagy szerepet játszott a XVIII. század egészét, sőt még a XIX. Század elejét is érintő népmozgás, az üres vagy gyér lakosságú falvak megtelepítése magyar, német, román, rutén és szlovák (tót) jobbágyokkal. Az esetek döntő többségében az etnikai hovatartozás egyúttal eltérő felekezeti hovatartozást is jelentett, a telepítésekkel az addig egységes vallási kép a XVIII. század végére színes mozaikokra esett szét.

A telepítéseknek is köszönhetően rohamosan megnőtt a népesség száma. Ha a mai megyeterületre nincsenek is pontos számítások a lélekszámot illetően, az azonban sokat mond, hogy 1785 és 1847 között Szatmárban 23-ról 42-re emelkedett az 1 km2-re eső lakosok száma. Ebben a felfelé ívelő trendben csak az 1831-es kolerajárvány okozott törést. Mindez érintette a mezőgazdasági termelés alakulását, az állattenyésztés arányvesztését a növénytermesztéssel szemben, s egyúttal a gazdálkodás belterjesebbé válását.

Az ipar a legprimitívebb formában szinte minden faluban jelen volt. Ezért a malomács, a molnár a legismertebb falusi mesterember lett a kovácsmesterek mellett. Maga a falusi lakosság szinte mindent a maga állított elő néhány olyan használati tárgy vagy eszköz kivételével, amelyet erre szakosodott iparosok készítettek. Ők a kontárok kiszűrése miatt a XIX. század első felében tömörültek céhekbe, s fordultak kérelemért, kiváltságlevélért a Helytartótanácshoz vagy a Kancelláriához. E megkésettség és az iparűzők összetétele jól tükrözi a terület elmaradottságát.

A jobbágyság helyzetét jogállása határozta meg, ugyanis megkülönböztették az örökös és a szabad költözködési joggal rendelkezőket.
Míg az örökös jobbágyok szinte minden munkára kötelesek voltak előállni, addig a szabadmenetelűek évi robotja 12—20 nap között váltakozott; az egységesítés az 1772. évi úrbérrendezéssel történt meg.

Az 1790-es év felrázta a megyék nemességét: felállították korona-kísérő és – őrző bandériumaikat, a szatmáriak átiratot köröztettek az állandó magyar nyelvű színház felállítására.

A francia forradalom híre azonban a korábbi csendességre intette őket. Ellenvetés nélkül állították ki a nemesi felkelősereget 1797-ben, majd 1800-ban, 1805-ben és 1809-ben.

A napóleoni háború mégis a gazdaság felpezsdülésével járt, ami magával hozta az újabb erdőirtást, a vizes részek lecsapolását, a szántóföldek növekedését, s ennek függvényében újabb, nagyobb kúriák, kisebb kastélyok, hozzátartozó kertek, parkok, a falvakban új templomok építését, harangok öntését. Ezt a növekedést az 1811. évi devalváció is csak rövid időre tudta megakasztani. A politikai élet azonban ismét a vármegyei keretek közé szorult vissza, a szokásos sérelmi politika jegyében zajlott.

Szatmár megyének egyébként is 1829 óta első aljegyzője volt az országos hírű költő, Kölcsey Ferenc; a vele együtt megválasztott négy fő szolgabíró is az akkor még liberális reformnemzedékhez tartozott. Az 1832-es országgyűlésre a követnek megválasztott Kölcsey azonban csak rövid ideig, 1834 decemberéig maradhatott meg a reformok, a jobbágyok örökváltsága, birtokszerzési lehetősége következetes képviselőjének, mert az ismét teret nyert konzervatívok visszahívták. Neve, következetes politikai, meggyőződése Széchenyi, Deák és Wesselényi mellé helyezte személyét. Szatmár megye legközelebb 1841-ben hallatta hangját, amikor a Pesti Naplóban is megjelent követutasítása, a híres „szatmári 12 pont”. Ebben az ősiség eltörlése, az úrbéri terhek megváltása, a nem nemesek birtokszerzési képessége és hivatalviselése, a papság és a nemesség adózásának a bevezetése, a cenzúra eltörlése, az igazságszolgáltatás és a közigazgatás elválasztása, az általános választójog kiterjesztése olyan követelések voltak, amelyeket csak az 1848-as forradalom tűzött ismét a zászlajára, megvalósításukra pedig még néhány évtizedet kellett várni.

A forradalom pesti kitörésének hírére, a független felelős kormány felhívására a nemzetőrség megválasztása jelentett eseményt.

Az 1848 nyarán összeülő új országgyűlésbe a megyék járásonként választottak követeket. A szatmáriak közül Eötvös Mihály, Kölcsey volt követtársa és Riskó Ignác, Kölcsey tanítványa az ismertebbek.

A megye lakossága a szabadságharc véres ütközeteitől megmenekült, mindössze a 34. és 42. honvédzászlóalj védte 49. január végén a Tisza vonalát, megfutamítva Schlick támadó seregét.

A legfontosabb kérdés úr és paraszt számára egyaránt a tagosítás végrehajtása volt.
A polgári földtulajdon, a telekkönyvezés bevezetése érdekeltté tette a földbirtokosokat a Tisza-szabályozás meggyorsításában, ármentesítő társulatok létrehozásában, mindezt a központi hatalom is támogatta a maga eszközeivel.

 

A kapitalista fejlődés

A század utolsó harmadában befejeződtek azok a természetátalakító munkák, amelyek a mai megyeterületen a táj képét jelentősen megváltoztatták. Első helyen kell említenünk a Tisza-szabályozást.
Nem kevésbé volt fontos az Ecsedi-láp lecsapolása, mely az időjárástól függően kb. 400 km2-nyi területet foglalt el. Az 1888-ban megalakult társaság egyik új Kraszna-meder ásásával a rét területét egyharmadára, a legelőket felére csökkentette, de a szántóterületet 18.600 holdról 52.000 kh-ra növelte. Mindezek eredményeképpen a táj ökológiai arculata – ma már tudjuk – sokban eléggé negatívan változott meg.

Hasonlóképpen változást hozott a vasúthálózat kiépítése: 1886-ban a Debrecen—Büdszentmihály vonal, egy évvel később a Nyíregyháza—Mátészalka, 1896-tól a Nyíregyháza—Polgár, 1898-tól a  Szatmárnémeti—Fehérgyarmat, 1904-től a Nyíregyháza—Vásárosnamény szakasz épült meg, az ezeket összekötő kisebb szakaszok, Mátészalka—Csap (1905), Szatmárnémeti—Mátészalka (1908), illetve a rétközi kisvasút (1905) is az első világháború előtt kerültek átadásra.

Nyíregyházán kívül mindössze pár helyen mutathatók ki az urbanizáció jegyei.
Mátészalka: fontos vasúti csomópont, ahol a lakosság 10%-a élt iparűzésből vagy ipari termékek forgalmazásából (1920), pénzintézeti, méginkább kereskedelmi központ, amit lakosságának 20%-os zsidó hányad is előnyösen befolyásolt. Jellemző, hogy 1910-ben a korcsmárosokat nem számítva itt ötvenen éltek meg, mint szállodások, vendéglősök és kávékimérők. Egyébként az országban elsőként – 1888-ban – itt használták a villamosenergiát közhasznú célra, esetenként kivilágítva a Rákóczi és Kossuth utcákat. Két háború alatt és között ¬ cím ?

Az I. világháború hadieseményei térségünket nem érintették, mint hátország emberanyagával, mezőgazdasági termelésével segítette a hadszíntereket. Karitatív tevékenységet folytató szervezetek, egyletek vállaltak részt a hadiözvegyek, - árvák ügyeinek felkarolásában, önkéntesek is segítették a nyíregyházi hadifogolykórházban végzett gyógyító munkát. Csak Szabolcs megye közel 2.000 fős embervesztesége is hozzájárult a volt hazatért hadifoglyok, a leszerelt katonák által is szított népharag 1918. november 1-jei nyíregyházi kitöréséhez.

A szociáldemokrata párt vette át március elején a megye vezetését Kiss Roland kormánybiztossal az élen, amely a környék szegénységére támaszkodott erős munkásosztály hiányában. Március 20-án új összetételű néptanácsot alakítottak, ennek tagjaiból került ki az első megyei direktórium a Tanácsköztársaság kikiáltása után. Ám sem a Vörös Őrség, mint belső karhatalom, sem a Vörös Hadsereg megszervezése nem járt eredménnyel, a földosztás vagy szövetkezet kérdésében is megoszlottak a kommunistákkal is kibővült direktóriumban a vélemények. A román fegyveres előretörés következtében már április 20-án megszállás alá került az egész Szatmár megye.

A román megszállás súlyos tehertétellel járt: válogatás nélkül végeztek ki olyan személyeket is, akik semmi szerepet nem játszottak a Tanácsköztársaság alatt, ugyanakkor a katonaság eltartása a megye lakosságát erősen terhelte. Leszerelték és Romániába szállították a gép- és nyersanyagkészlet egészét, a jószágállomány és a gazdasági felszerelések 75%-át. A mai megye területének megszállása egészen 1920. március 18-ig tartott. A nemzeti hadsereggel együtt érkező Budaházy-különítmény kegyetlenkedését a törvények figyelmen kívül hagyásával végezte.

A konszolidáció után a mai megye területén létrejött két megye (1923-tól  Szabolcs és Ung k.e.e. megyék, valamint Szatmár, Ugocsa és Bereg k.e.e. megyék) szenvedte meg Trianont leginkább. Elvágva fő vasútvonalaitól, régi, kulturális, kereskedelmi és ipari központjaitól (Beregszász, Szatmárnémeti, Nagykároly) az új szomszédok gazdasági elzárkózása is a mezőgazdaság, s az erre épülő kisipar, kiskereskedelem válságát hozta magával. A helyzeten nem változtatott a Nagyatádi-féle földbirtokreform sem, hiszen Szabolcsban 27.478 fő jutott 57.053 kh földhöz, illetve 15.610 fő házhelyhez, míg Szatmár-Beregben 8.954 fő 23.613 kh földhöz, illetve 5.383 fő házhelyhez, ami legfeljebb a nagybirtoknak kedvezett, mert jó pénzért megszabadulhatott a rossz minőségű földjeitől.

A politikai helyzetet a kormánypártok erőfölénye jellemezte a két háború között.
A mindvégig  kormánypárti többségű megye hátterében a szinte valamennyi hivatalt kezében tartó, de a megyei közgyűléseken is hangadó dzsentrik álltak. Eredetileg a nemességnek a kiegyezés után lecsúszó, folyamatosan elszegényedő, birtokait fokozatosan eladogató, még a régi életmódot folytató rétegét értették a kortársak – köztük Krúdy Gyula – e fogalom alatt. A századfordulótól a jobbára zsidó bérlők, majd tulajdonosok kezére került birtokok hiányában egyre többen vállaltak közülük hivatalt, még szívesebben a katonatiszti pályát. Az arisztokráciát utánzó életmódjuk, hagyományaik ugyanekkor antiszemitizmussal és „zsidó” tőkésfóbiával is keveredtek. Ez a magatartásforma kisugárzással volt a nemesi ősökkel nem bíró kishivatali rétegre is, párosult a parasztság mély lenézésével. Valóban, különösen Szabolcsban alig volt olyan település, ahol ne találkoznánk zsidó földbirtokossal, akik azonban már régóta nem hasonlítottak pajeszos, kaftános, egykor bevándorolt ősikre; nemcsak megmagyarosodtak, de a magyar középosztály tagjaihoz tartozónak vélték magukat. Gyermekeik jobbára már az értelmiségi pályát választva ügyvédként, orvosként, a színház és a mozi világában keresték boldogulásukat. Éppen ezért hinni sem akartak a zsidótörvényeknek, azzal ámították magukat, hogy ezek olyan kényszerintézkedések, amelyeket egy, a németek oldalán háborúba szállt ország lakosainak ideiglenesen el kell viselni. Az is igaz, hogy az antiszemitizmus hulláma a területgyarapodással egyidőben kissé alábbhagyott. Az újonnan ismét helyreállított vármegyékbe – köztük Szatmárba és Beregbe – átvezényelt tisztviselőkkel, pedagógusokkal, katonasággal enyhült az addig feszítő gondot jelentő állástalanság. Sőt, a kormány hadiprogramja pl.: a Nyíregyházán történt laktanyaépítések, a hadsereg feltöltése, készletezése is új munkaalkalmakat teremtett.

A megye területén három gettót állítottak fel: Nyíregyházán, ahova a városi és környékbeli, Kisvárdán, ahova a Felső-Tisza-vidéki, és Mátészalkán, ahova a szatmáriak mellett beregi, ugocsai és máramarosi zsidókat is szállítottak. Voltak azonban olyan községek is, ahol a zsidó lakosságot a zsinagógába terelték, pl. Nyírmadára gyűjtötték be a hozzátartozó Őr, Vaja, Jákó, Bakta, Rohod és Pusztadobos hitközségi tagjait 1944. április 19-én, majd innen szállították már 24-én a szerencsétlen embereket Birkenanba. Nyíregyházára a környék 36 falujából gyűjtötték össze a zsidókat, számuk április 14-ről május 10-re 17.580 főre növekedett. Rá két napra már megindult az első halálvonat Auschwitz felé. A kisvárdai gettózás április 8-án kezdődött, a közel 7.000 ember elszállítása május 29-én és 31-én történt. Mátészalkán a gettó kapni május 9-én nyíltak meg, az itt összezsúfolt 16.287 embert május 19. és június 5. között szállították el a haláltáborokba. A mai megye területén 1941-ben 31.874-en vallották magukat zsidónak, ez az össznépesség 5,8%-a volt. Az 1949-es népszámlálás szerint számuk 3.822 fő, ami az akkori népesség 0,7%-a, azaz 88%-uk maradt oda. Mindez – az emberek legszörnyűbb megaláztatásán túl – számos település (Kisvárda, ahol a lakosság 26%-át alkották; Vásárosnamény 24%, Nyírbátor, Mátészalka 16%) évtizedes gazdasági és kulturális ellehetetlenülésével járt együtt.

A front 1944 októberében érte el a megye területét. Voltak olyan részek, mint pl. Erdőhát, amely alig érezte meg a szovjet hadsereg katonai jelenlétét, másutt, különösen Nyíregyháza környékén, komoly harcok dúltak.

 

1944 után

Novemberben a megszálló szovjet katonai szervek egy titkos utasítás alapján megkezdték a munkaképes polgári lakosság összegyűjtését, hadifogságba hurcolását. A második hullámban 1945. január végén német hangzású  neveik alapján mint német származású egyéneket, magyar férfiak és nők százait szedték össze szállították a szerencsi gyűjtőállomásra, s deportálták a Szovjetunióba. 1946-ban a valóban német lakosság (már akik megmaradtak) internálását és kitelepítését már a magyar közigazgatási hatóságok intézték.

Az 1944. január 4-i kormányrendelet értelmében mindenütt létre kellett hozni a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front helyi szerveit, a nemzeti  bizottságokat, s ezek révén megújítani az önkormányzati testületeket. Az öt koalíciós párt (MKP, SZDP, FKgP, Nemzeti Parasztpárt és a Polgári Demokrata Párt), később a szakszervezetek egyenlő számú delegáltjaiból álló nemzeti bizottságokban a baloldali blokk pártjai számszerűségüknél fogva nagyobb súlyt képviseltek, ami az önkormányzatok újjászervezésénél jobb pozíciót eredményezett számukra, mintha tényleges választásokon mérték volna össze erejüket. Ugyanis az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választásokon a győztes FKgP Szabolcsban 62,7%-os arányával a törvényhatósági helyek felét, Szatmár-Beregben elért 72,4%-os arányával csupán egyötödét birtokolta.

A háború pusztította magyar mezőgazdaság talpra állítását minden politikai erő a földosztásban látta.
A földbirtokrendező Tanácsok működésének eredményeképpen pedig véglegesen eltűnt a nagybirtok. Szatmár-Beregben 112.444 kh földből 79.641 kh 19.310 személynek. Szatmárban pedig 14,5 ezer házhelyet parcelláztak ki, országosan is a legtöbbet.
A földreform érintette a nagybirtokon található épületeket, felszerelést, készleteket is. Szatmárban 33 kastélyt.

Az 1956-os forradalom megyei eseményeit már kezdettől fogva meghatározta, hogy a megyén keresztül – vasúton és közúton -  október 23-a éjszakájától nagyszámú szovjet egység vonult a főváros irányába. Ennek ellenére szinte alig volt olyan települése a megyének, ahol ne alakult volna meg a forradalmi bizottság, a rend biztosítására pedig a nemzetőrség.

Történelmi hátrányát e vidék a szocializmus negyven éve alatt sem tudta behozni. Itt mindig az országos átlagtól 20%-kal lefelé tér el az átlagbér, itt ugyanazért a munkáért a pedagógusnak, munkásnak egyaránt kevesebbet fizettek, mint a fejlettebb régiókban. Néha a szerencse rámosolygott egy-egy térségre: az 1970-es nagy árvíz nyomán az országos összefogás eredményeképpen az árvíz sújtotta szatmári rész szinte minden települése újjáépült, végleg feledve a közművesítetlen, komfort nélküli, egészségtelen lakáskörülményeket. Határozat nyomán megszűntek a nyomor legsötétebb bugyrait idéző faluvégi cigánytelepek, s volt egy idő, amikor a munkaképes cigánylakosság 86%-a dolgozott, még ha nem is mind a megyében. Az 1980-as évekre már a tankötelesek 90%-a végezte el 16 éves korára az általános iskolát, a 42 középfokú intézményben pedig 20 ezer diák tanult, óriásit lépve ezzel elő a műveltség 1945 előtti állapotához képest.