Akadálymentes nézet
| Élővilág | <<

A Szatmár-Beregi-síkság igen gazdag természeti értékekben. Ez a táj őrizte meg legjobban az Alföld ősi képét, természetes növénytakaróját és gazdag állatvilágát. Ez annak köszönhető, hogy a terület ma is igen gazdag vízellátottságú. A táj őstörténetében mindig a víz jelentette a fő szerepet. Folyóvizekben, mocsarakban, lápokban országunk talán leggazdagabb területe. Vizek és erdők világa volt ez a terület. A mai települések zöme már a honfoglalás idején létezett, s jóllehet napjainkra megfogyatkoztak az erdők és rétek, szabályozták a folyókat, sok mocsaras-lápos terület vizét elvezették, a táj sok kincsét őrizte meg. Ezért hozta létre az ÓKTH 1982-ben a Szatmár-Beregi Tájvédelmi Körzetet, 22246 hektáron, amiből 2307 hektár fokozottan védett terület. A Szatmár-Beregi-síkság utolsó természetes képe olyan zárt erdős-lápos vidék lehetett, amelyben a bükköselemekben gazdag gertyános-tölgyesek mellett a fajgazdag, elegyes lombkoronaszintű keményfa-ligeterdők uralkodtak. Emellett a növényzeti képet égeres és nyíres láperdők, fűzfalápok, láprétek és tőzegmohás lápok tarkították. Ezen a képen – ahogy a jelenkorhoz közeledünk – egyre nagyobb változásokat hozott létre az ember. Az eredetileg szinte összefüggő erdőrengeteg irtásával, a mocsaras-lápos területek részbeni lecsapolásával létrehozta azokat a feltételeket, amelyek között megindulhatott az extenzív állattenyésztés és földművelés, a rét- és legelőgazdálkodás. A legrégibb emberi települések nyomai a fiatalabb, csiszolt kőkorszak óta mutathatók ki (nagydobosi sír), amelyek az ún. bükki kultúrkörbe, illetve a tiszai kultúra körébe tartoznak. Jóval gazdagabbak a réz- és bronzleletek (Panyola, Mérk, Sonkád, Szamosszeg). A Szatmár-Beregi-síkság területén a vaskor a bükk-kor vége felé, hozzávetőleg az i.e. 10.században köszönt be. Ezidőtájt a Kárpát-medencében már többféle kultúráramlat jelentkezik: elkezdődik - mind a nomád állattenyésztés, mind a földművelés révén – a táj arculatának, jelentősebb mértékű átformálása. A honfoglaló magyarság számára a terület fontos jelentőséggel bírt, így a gyepüvonal erősen megszállt részévé vált. A vidék vizes jellegének megfelelően itt nem a nomád pásztorkodás, hanem inkább az ősfoglalkozások lehettek jelentősek. Utóbbiak az Ecsedi-lápon szinte a modern kor hajnaláig fent is maradtak. A terület élővilágának meghatározó, legfontosabb részét tehát a természetközeli állapotú erdőtakaró képezi. Mivel a terület éghajlati adottságai – a Kárpátok közelsége miatt – már-már hegyvidéki jellegűek, zonális növénytársulásnak itt egy sajátos alföldi jellegű szubkontinentális gyertyános-tölgyes tekinthető. A záródó, erősen árnyékoló lombkoronaszintben a kocsányos tölgy és a gyertyán mellett rendszeresen jelen van a mezei juhar, a mezei szil és a vadcseresznye, néhol a kislevelű hárs is. Cserjeszintje az erős árnyékolás miatt – a szegélyek kivételével – többnyire gyér, gazdag viszont különösen kora tavasszal, a lombfakadás előtti időszakban virágzó színpompás hagymás-gumós növényekben a gyepszint. Legszebb, legértékesebb faj a kora tavasszal nyíló kárpáti sáfrány. Tipikusan hegyvidéki, kárpád-balkáni faj, amely nálunk csak a Bakony alján és a Szatmár-Beregi-síkságon fordul elő. A kárpáti sáfránnyal egyidőben gyakran már hóolvadáskor kezd nyílni a hóvirág és a tavaszi tőzike, a sárga tyúktaréj. A gyertyános-tölgyesek és a keményfaligetek kora tavaszi ékessége a pannon csillagvirág, a berki és a bogláros szellőrózsa, a törékeny termetű galambvirág és a pettyegetett tüdőfű. Valamivel később már lombfakadás táján nyílik a szagos müge, a gyöngyvirág és a salamonpecsétfajok. Nevezetes tavaszi virága a Bereg-Szatmári erdőknek a kockás liliom. Ahogy az erdő kizöldül, a lombkorona záródik, az erdő aljáról a színes virágok szinte egycsapásra tűnnek el. A gyertyános-tölgyesek és a keményfa-ligeterdők mélye, pangóvizes területen jöttek létre a jellegzetes égeres láperdők. A talajt – legfeljebb rövid nyár régi, kora őszi időszak kivételével – víz borítja. A lábas égerek törzseit a talaj fölött vastag mohapárna borítja. Közéjük magyar kőris, kutyabenge, néha nyír elegyül. Tömegesek itt a nedvességigényes, lápi páfrányok, a peszérce és élénksárga virágú védett mocsári nőszirom. A fák közötti nyíltabb területeken sásfajok alkotnak hatalmas zsombékokat. A tőzegmohás lápok nevezetes növénye a kereklevelű harmatfű. A tőzegmohapárnák közti semlyékekben él a hármaslevelű vidrafű. Szintén a vizenyősebb helyeken terem a tőzegeper. A lápokon élő fás növények közül legfontosabb a molyhos vagy lápi nyír, a közönséges nyír és a rezgő nyár. A lápperemeken bokorfüzesek (uralkodó fajuk a rekettyefűz) váltakoznak a harmatkásás rétekkel. Másutt a nyíres tőzeglápot égeres láperdő váltja fel. A Szatmár-Beregi-síkság folyóárterein, humuszszegény fiatal folyóöntésein ártéri puhafa (fűz-nyár) ligeterdők telepednek meg. A lombkoronaszintjüket a fehér és a csöregefűz mellett fehér és fekete nyár alkotja. Cserjeszintjük sűrű, szinte áthatolhatatlan (kecskerágó, veresgyűrűssom hamvas szeder). A fákra és a cserjékre kúszik a komló, a süntök és a nagy szulák. Főleg a nagyobb folyók (Szamos, Túr) árterein vannak még szép állományai, bár a puhafa-ligeterdő termőhelyekre sokfelé nemesnyárakat telepítettek. Másutt a folyók árterületén egy ember által létrehozott, mégis gazdag és jellegzetes növényegyüttessel, az ún. dzsungelgyümölcsösökkel” találkozunk. Eredetük bizonnyal a honfoglalásig, vagy még korábbi időkre nyúlik vissza. Keverten nőtt itt az alma, a körte, a szilva és a dió ősi fajtáik rendkívül ellenállóak voltak.

A Szatmári-Beregi-síkság állatvilága is gazdag. A Kárpátok közelsége, erdeinek és lápjainak hűvös-nedves mikroklímája élőhelyeinek viszonylagos zavartalansága számos olyan állatfaj előfordulását teszi lehetővé, amelyek Alföldünkről egyébként rég kipusztultak, sőt olyanokét is, amelyek az egész országban egyedül itt fordulnak elő. A dús növényzetű nedves erdőkben él a közönséges márványozott csiga. Nálunk mint hegyvidéki jellegű fajok ismertek a nagyfogú csiga, a kristálycsiga és az erdőlakó óriás meztelencsiga. A láperdőkben él s kárpáti kék meztelencsiga. A páratlanul gazdag csigafaunna teszi lehetővé, hogy a nagyrészt csigákkal táplálkozó, nagytermetű futóbogarak is szép számmal fordulnak elő. Általánosan elterjedt a bőrfutrinka, a kék futrinka, a rezes és a ragyás futrinka. A lápok lakója a nagytermetű szárnyas futrinka. A leghűvösebb mikroklímájú gyertyános tölgyeseké a fekete cirpelőfutó. A nagyobb kiterjedésű, idősebb tölgyesekben még előfordul a szarvasbogár, az orrszarvú bogár, a hőscincér és a pompás virágbogár. Egyedül itt él az Alföldön a nagy színjátszó lepke és a nagy fehérsávos lepke, de fontos további fajok a kis színjátszó lepke, a gyászlepke, a kis fehérsávos lepke és a sápadt szemeslepke. Viszonylag gyakoriak még a védett fajok közül a fecskefarkú és a kardoslepke, a farkasalmalepke, az atalanta lepke, a nappali pávaszem, a nagy rókalepke és a c-betűs lepke. Igen ritka a nyárfarontó lepke és a Kárpátok felől lehúzódó útifűmedvelepke, a hullámos araszoló és az egész sor bagolylepkefaj. Jellemzőek és fontosak a nyíren és égeren élő párosszövő, sarlószövő és bagolylepkefajok. A Szatmári-síkság rétjeinek, erdőtisztásainak jellegzetes lakója az egyenesszárnyú rovarok több faja. A fogasfarkú szöcske és az aranyos sáska, míg az erdélyi begyisáska ezen a síkon kívül nálunk csak Bátorligeten fordul elő. E vidék vizeiben sokféle vízirovar él. A tőzeglápokban tenyésznek a tegzesek. Megtaláljuk a fémzöld szitakötőt, az erdei szitakötőt és a feketelábú szitakötőt. A kolokánnal benőtt vizekre jellemző a zöld acsa. A folyó és állóvizekben gazdag táj különösen régebben bővelkedett halakban. Védett fajaink közül is jónéhány előfordul még.  Lassú folyású erekben, állóvizekben ma sem ritka a réti- és a vágócsík. Tisztább folyóvizekből elő-előkerül a magyar és a német bucó és a selymes durbincs. Természetesen megtalálhatóak a jelentősebb haszonhalak, a ponty, a csuka, a harcsa, a csapósügér és a különböző keszegefajok. A területre viszonylag sok kétéltű és hüllőfaj is jellemző. A tisztább vizű, sekély vizekben gyakori a tarajos és a pettyes gőte. A tocsogók tavasszal tele vannak kékes színű, nászruhás mocsári és erdei békákkal. Gyakori a kecskebéka és a tavi béka, mindkét varangyfaj és a vöröshasú unka, de elvétve sárgahasú rokona is előfordul. Gyakori a fürge gyík, de nagyobb rokona a zöld gyík csak elvétve fordul elő, a lápos területeken viszont nem ritka az elevenszülő gyík. Vizek környékén gyakori a vízisikló, az erdőkben az 1,5 m-nél is nagyobbra növő erdei sikló. Megtalálható a keresztes vipera. Szintén védett, az ország nagy részén elterjedt, de egyre ritkább, jellegzetes hüllőfajunk, a mocsári teknős. A folyók mentén ligeterdőkben gémtelepek alakultak ki. Itt fészkel a szürkegém, a bakcsó és a kis kócsag. A zavartalan erdőségek óvatos madara a fekete gólya. A kiterjedt, idős faállományok lakója a császármadár, a ritka kékgalamb és a holló. Valószínűsíthető a békászósas, rendszeres fészkelő a héja, a darázsölyv, az egerészölyv és kabasólyom. Vörösvércse is bőven akad. Odvasodó fákban költ a macskabagoly, a búbos banka és a színpompás szalakóta, meg az egyre gyakoribb fekete harkály. A folyómenti meredek partokban a gyurgyalag is fészkel. Rétek, magassások jellemző fajai a haris és a réti fülesbagoly. Az erdők nagy számú énekesmadárnak adnak otthont. Kiemelkedő jelentőségű a nagy fülemüle. Emlősfaunája, nagyvadállománya messze földön híres. Sok a vaddisznó és az őz. Kiemelkedő értékű a terület kárpáti jellegű gímszarvas népessége. Elő-előfordul a kelet-ázsiai eredetű nyestkutya. Őshonos a borz, a vadmacska és a nyest. Ritkán előfordul a nyuszt is és a fokozottan védett vidra. Régi templomokban, harangtornyokban seregestől tanyáznak a védett denevérfajok.